Bájcsevej és tea

 Zaklatott voltam? Kicsit. Tanácstalan? Nem kifejezés. Újra és újra a beszélgetés jelenete zajlott le bennem. Vajon bízhatok a királynőben? Miért titkolták el ezt a nagybátyám elől? A gyilkos még mindig engem keres? A több száz kérdés mellett eszembe jutott, hogy nem vagyok egyedül a sakktáblán. Van még egy nyerő képes bábu akit eddig senki sem kaparintott meg szövetségeséül. A szemem előtt lebegő célhoz ő volt a legfőbb hozzávaló, viszont a hozzávezető utak száma végtelen és csak egyetlen adhatja meg nekem azt amire a leginkább vágytam.
 A keleti szárny előtt szobámba vettem az utamat. Felkaptam a csuklyás köpenyemet majd apám királyi címeres tőrét. A folyosókon kerültem a feltűnést. Egyedül a hálókörlet bejáratánál állták utamat az őrök.
 - Fedje fel kilétét és akaratát vagy hordja el magát. - mondta az egyik, mire az aranyozott címert szem magasságba helyeztem. További kérdések helyett szalutálást kaptam. A folyosó csendjében a lépéseim sziluettje idegőrlően hangosnak tetszett. Az ajtó előtt megálltam. Odabentről feszült vitatkozás hallatszott, így kopogás helyett benyitottam. Kétség sem fért belé, hogy az összes tekintet engem vizslatott. Kivéve Eira, metsző tekintete egyenesen a lelkembe bámult.
 - Veszekedést hallottam, minden rendben? – kérdeztem szórakozottan.
 - A kisasszony elutasítja, hogy ruhát adjunk rá. Mégis, hogy engedhetnénk, hogy ilyen fontos emberként az udvarban fiú módjára öltözködjön? – méltatlankodott az egyik szobalány.
 - A Királynő vendége úgy öltözik, ahogy Ő szeretne. Hozzanak neki olyan ruhát amit Ő maga választana. Ha pedig készen áll a hölgy, kérem szóljanak. Úgy néz ki ugyanis, hogy én fogom körbevezetni a kis vendégünket. – Azért egy kaján mosolyt engedtem el a túlpörgetett udvari beszéd után. ­ Nem szeretem a formalitást viszont muszáj használni. ­ Egy utolsót kacsintottam Eirára, majd kiléptem a folyosóra. Húsz perc múlva az ajtó kinyílt és az egyik szobalány betessékelt. Mellkasáig érő hullámos haját kibontották, így egészen másként festett az arca is. Halványzöld selyem inget viselt, fekete ing gallérral. Az ingre egy arany színű, fehér virág mintás mellényt vett, ami deréktól lefelé, akár egy szoknya, fodrozódott. Fekete enyhén buggyos korbársony nadrágot húzott és egy bokáig érő fűzős bakancsot. Egyszerre volt elegáns, csinos, figyelmet parancsoló és nem e világi. Amíg végigmértem észre se vettem, hogy mennyire bámulom.
 - Maguknál egy beszélgetésben nem illő a másik szemébe nézni? -­kérdezte fanyaran. Meg kell mondjam kicsit belevörösödtem a csípős megszólalásba. A legtöbb nő nem mert volna így megszólalni, akármilyen rangban legyen is.
 - E - elnézést – dadogtam. ­- A feladatom az, hogy körbevezessem kegyedet az udvarban. Valamint, miután végeztünk a királynő várja tíz órakor a pavilonban egy teára.
 - Nem úgy volt, hogy vele reggelizem? -­ értetlenkedett.
 - Akadt egy kis elintézni valója, de mindenképpen felkapunk valamit reggelire menet közben, ha megfelel. Utána pedig körbevezetem. Viszont igyekeznünk kell, mert tízkor őfelsége szeretné, ha csatlakozna hozzá teára. ­- Vázoltam fel előtte a tervet. Picit megszeppent, de bólintott. Bátorítóan mosolyogtamrá.
 - A te hálód a keleti szárnyban van. Ebben a szárnyban a hálókat csak női vendégeknek szokták kiadni. A nyugatiakat pedig egyértelműen a férfi vendégeknek. Elsőként lemehetnénk a hallba, onnan úgy is közelebb van a konyha. - ­ javasoltam. Tisztában voltam vele, hogy a változás eléggé megviselhette, bár fogalmam sem volt mennyire. Elvégre soha sem lettem volna képes megérteni vagy átérezni mindazt amin keresztülment. Mégis borzasztóan lelombozó volt a közelében lenni, üvöltött róla a szomorúság és a kétségbeesés. Úgy éreztem tennem kell valamit ezek ellen. - ­ Ha ügyesek vagyunk akár a barátodat is meglátogathatjuk. Biztosan örülne neked. - Az arca azonnal felvirágzott. Izgatottság és boldogság sugárzott róla.
 - Induljunk! -­ Karon ragadva elkezdett húzni a rossz irányba. Először meglepődtem, majd nevetve megálltam. Először nem tudott mit reagálni, majd rájött, hogy valami nem kerek.
 - Rossz irány igaz? ­- Húzta el a száját.
 - Talált, de ha a hölgyem megengedi innen átveszem az irányítást. -­ Rosszalló pillantásokat lövellt felém. ­ -Kérem bocsásson meg, amiért kinevettem. Legközelebb semmi ilyet nemteszek, főként, hogy ez a kisasszonyt annyira bántja.
 - Könyörgök, hagyjuk ezt az egész magázódást. A hideg futkos tőle a hátamon. Ráadásul én nem vagyok se kisasszony se hölgy. Gyűlölök bármi ilyen megszólítást, főként olyantól, aki tulajdonképpen velem közel egykorú. ­- Bár meglepett a dolog,sőt az udvari protokoll szerint amíg nem kap rangot és a királynő vendége ezek a megszólítások helyénvalóak, a magázásról nem is beszélve. De Natalia tanácsa jutott eszembe, miszerint legyünk bizalmasok. „Ha elhagyom a formalitásokat akkor könnyebben fogok tudni közeledni hozzá, és még hamarabb tudhatom majd a szövetségesemként. „- gondoltam.
 - Akkor, hogyan szólíthatom? -­ puhatolóztam.
 - A nevemen, egyértelműen. ­- Látszott rajta, hogy mennyire felbosszantja a helyzet. Nekem viszont annál jobban tetszett, hogy bosszanthatom. -­ És légy szíves tegeződjünk, mintha barátok lennénk. Már, ha nem probléma ez egy lovagnak.
 - Még nem vagyok lovag, de már csak pár év kérdése. Egyébként honnan hallottál róla? ­- Elmosolyodott és vállat vont. -­Eira, kérlek, nem arról volt szó, hogy barátok leszünk? A barátok nem titkolóznak. Szóval ki vele! Ki mondta el?
 - Először is, miért is olyan fontos ez neked? Más részt, mégis mióta vagyunk mi barátok? -­ A pimasz vigyor és a hangsúly, ahogy ezeket a mondatokat kimondta. Bár magamnak sem akartam beismerni, de zavarba hozott. Egy pillanatra még az is eszembejutott, hogy mennyi problémát okozhatna nekem ez a lány, és talán valahol nem is bánnám annyira. Ezt a gondolatot viszont gyorsan el is hessegettem.
 A konyhába érve szinte mindenki köszönt, Eira kicsit csodálkozott is rajta, de nem tehetek róla, hogy törzsvendég vagyok itt. Amellett, hogy igazi haspóknak számítok egész tűrhetően főzök is, persze a kastély szakácsa mellett sose lehetnék igazán jó. Ő a titkos szenvedélyem mestere, ha odahaza lennék szó sem lehetne ilyenekről.
 - Á, drága fiam! Örülök, hogy itt vagy, mit terveztél mára? -­Érdeklődött hatalmas mosollyal az arcán, aztán jobban szemügyre vette a mögöttem megbújó Eirát. ­- Ó, felség észre sem vettem..., őszintén röstellem a viselkedésem.....én, kér egykis muffint? -­ Próbálta menteni a menthetőt. Látszott rajta,hogy szégyelli magát és olyan zavarban van, amit még tőle sem vártam volna. Pedig ő még Nataliara is úgy néz, mint egy szerelmes kisgyerek.
 - Mester, ő itt Eira Kesden. Még nem vagyunk barátok, de dolgozom rajta, hogy ne így legyen. Azért jöttünk, hogy magunkkal vigyünk egy kis reggelit. Aztán körbevezetem a kastélyban. Van itt valami, amit magunkkal tudunk vinni? -­ Tértem a lényegre.
 - Neked bármit! ­- felelte mosolyogva. Az egyik lány két bögre gőzölgő forrócsokit nyújtott át nekünk. Imádtam a forrócsokit, nem csak az íze miatt, hanem mert azonnal felmelegített belülről. Ahogy titkon Eirára pillantottam, úgy nézett ki hasonló véleménnyel van a dologról. Talán mégsem annyira más, ahhoz képest, hogy szó szerint két különböző világ vagyunk. Az álmodozó idillemet, az egyik konyhai alkalmazott zavarta meg. A séf kiadta nekem is a munkát, kicsit sem örültem neki. Persze, nagy nehezen még sikerült elintéznem egy kis meglepetést későbbre a jövendőbeli barátosnémnak is. Vannak előnyei, ha az ember sokmindenkit ismer.
 Mindeközben Eira fel s alá járkált, vigyázva, hogy senkit se lökjön fel, viszont mindent alaposan megnézzen. Mikor mellém lépett sajnos a csendes megfigyelése abba maradt.
 - Ugyan már, a lovagok maguknak is képesek reggelit készíteni. Hajrá, mutasd meg mire vagy képes! -­ kuncogott Eira. Fogalma sem volt, hogy tényleg meg tudom csinálni. Mikor pedig elé raktama kis kosárba előkészített reggelinket, eléggé meglepődött.
 - Indulhatunk? -­ kérdeztem bazsalyogva. Jól esett, hogy meg tudtam lepni. Lehet elértem, hogy lassan hagyja ledönteni az önmagában felállított sztereotípiákat. Vagy legalábbis, egy picit megrengettem, ami már haladás volt.
 Utunkat az első kertben kezdtük, mondjuk úgy, hogy csöppet sokkot kapott mikor meglátta a parkot. A tekintete fénysebességgel vándorolt a kovácsoltvas kapu, a monumentális szobrokkal díszített szökőkutak illetve az impozáns, hófehér, félig a hegybe épített kastély között. Vicces volt nézni, hogy elvitte a cica a nyelvét, de sok dolgunk épp elég indíttatás volt arra, hogy behurcoljam a főbejárati csarnokba.
 - Ezt a csarnokot csupán fontos emberek fogadásakor vagy különleges eseményekkor használjuk. Minden más esetben a hátsó, illetve oldalsó kijáratok egyike használatos. Már ha nincs baja őfelségének azzal, hogy cseléd ajtót használ. - szúrkálódtam.
 - Nagyon vicces. Akármelyik ajtó megteszi, ameddig elérem a célt. Valami fontosat nem akarsz mutatni? Aminek mondjuk értelme is van? Mármint ez a kastély hatalmas és eltart egy darabig mire feltérképezem merre kell mennem. Egyenlőre a fontosabb helyeket mutasd csak meg.
 - Nos az étkezőt és a konyhát már ismered. A be- és kijáratokkal tisztában vagy. Maradt a dolgozószoba, de a királynőt nem kellene megzavarnunk szóval az a látogatás csúszik. Mi van még... mondjuk a trónterem, az istálló, a kincstár, a könyvtár, a zeneszalon, illetve esetleg pár terem a hegy gyomrában. - Gondolkodtam hangosan.
 - A hegy gyomrában? Azt mégis hogy? - értetlenkedett.
 - Ez a kastély nagyobb, erősebb és szebb, mint aminek látszik. Viszont most irány a trónterem és aztán a könyvtár különben nem érünk oda a teára. Mozgás! - Toltam magam elé. Ahogy szedtük a lábunkat rájöttem, hogy egy rövidítenünk kell utunkat, ugyanis túl sok időt vesztegettünk a konyhában. Ezért az emlékek csarnokán át indultunk el. Mint később kiderült, nem volt annyira jó ötlet. Ugyanis a csarnok előtti folyosó tele volt függesztve az előző uralkodók portréival. Eirát pedig fúrta a kíváncsiság, szóval lassítottunk.
 - Ők voltak az előző királynők, igaz? -kérdezte elcsukló hangon. Bólintottam. - De miért csak nőket látok itt? Férfiak sosem uralkodtak, vagy mi?
 - Nos, alapjáraton itt ebben az országban sosincs férfi uralkodó koronáva. Sőt egyetlen eset kivételével házasságról sem tudunk beszélni. - gondoltam vissza a bácsikám történelem óráira.
 - Ki volt az? - kérdezte. - Hogy hívták azt a nőt és a férfit?
 - Isolde királynő és a férje Torryn király. Mindketten uralkodók voltak már mikor megismerkedtek, először politikai előnyt szerettek volna kovácsolni maguknak, viszont szerelmesek lettek és összeházasodtak. Ideiglenesen az országaik is egyesültek. Persze Isolde idejében is már fent állt a mostani rendszer, szóval a gyermekeik kizárásos alapon Torryn királyságát örökölhették. De mindegy is, a történelem órát nem nekem kell megtartanom, bár szívesen állok rendelkezésedre akár korrepetálásban akár másban bármikor. -kacsintottam rá. Elmosolyodott, mire a szívem hevesebben kezdett verni. El akartam kergetni ezt az érzést, szóval karon ragadtam és futottam előre.
 - Gyerünk hercegnő, ha elkésünk akkor a királynő toronyfogságra ítél minket és még rengeteg mindent szeretnék még megmutatni neked.
 A trónterembe érve megpördítettem, majd meghajoltam előtte. Eira pedig nevetett, ez a fajta érzelem egyszerűen gyönyörűvé tette. Szinte ragyogott. Ahogy őt figyeltem észre se vettem, hogy elfelejtettem levegőt venni. Ennek nem lesz jó vége, éreztem, mégsem akartam tenni ellene semmit.
 - Eira mit szólnál egy kis meglepetéshez?
 - Attól függ mi az. - mosolygott és kíváncsian fürkészett.
 - Az titok. Annyit elárulok, hogy a következő állomásunkon vár téged. - A csillogás a szemében felerősödött és egy pillanat múlva megfogta a kezem és kiszaladtunk az ürességtől terhes teremből. A következő sarkon megálltunk egy kétszárnyú ajtó előtt. Udvariasan kinyitottam az egyik ajtót és beengedtem Eirát. Először bátortalan volt, de mikor meglátta a barátját felsikított és a nyakába vetette magát. Úgy szorította, mint aki azt hitte elvesztette örökre. Pár pillanat múlva felém fordult, arcán könnyek patagzottak és azt suttogta: Köszönöm.

 Jasperből a szuszt is kiszorítottam, de egyszerűen nem tudtam elengedni. Miután elváltunk kicsúszott alólam a talaj.
 - Nyugi Eira. Jól vagyok, sőt kiderült, hogy annyira nem is rosszak erre az emberek. - a szemébe néztem és már olvasott is bennem. - Mi történt?
 - Ez egy nagyon hosszú történet. Amíg nem voltál magadnál történtek bizonyos dolgok, de azt lehet majd inkább kettesben kellene megbeszélnünk. - biccentettem a kísérőm felé. Jas bólintott. Sejtette, hogy fontos lehet. Átlátott az álcámon, tudta jól mennyire ki vagyok borulva.
 Az ajtón kopogtak , majd egy másik fiú lépett be. Ő is ott volt mikor ide hoztak minket. Hármójuk közül róla tudtam a legkevesebbet. Szótlan volt, a társaival sem kommunikált valami sokat.
 - Őfelsége várja a hercegnőt a pavilonban, a rózsakertben. - hangja határozott volt, szenvtelen. Tekintete pedig jeges. Az egész lényétől a hideg rázott. Jas bíztató mosolyt küldött felém, megöleltük egymást majd a két fiúval az oldalamon elindúltunk. A mosoly úgy fagyott rá az arcomra akár a levegő és a hangulat hármunk között mikor bezárult mögöttünk az ajtó. A gyomrom összeszorult és rázott a hideg, sajnos nem foghattam a reggelimre, sokkal inkább a félelemre ami átjárta minden egyes porcikámat. A különböző lehetőségek és kimenetelek gondolatai, hogy mégis milyen lesz a beszélgetés a királynővel lüktető fejfájássá váltak. Mint mindig, most is túlgondoltam a dolgokat. Egy egyszerű beszélgetés semmi több, ha eléggé figyelek akár azt is megtudthatom hogyan szökhetünk meg innen Jassel, elvégre eléggé kételkedtem, hogy csak úgy elengednének.

Mare Frigoris - A hold jéghideg tengere

 A reggeli napfény bántotta szemeimet és kénytelen voltam felkelni, bár elgémberedett tagjaim sok jóval nem kecsegtettek. Aztán ahogy kinyitottam a szemem, azt kívántam bárcsak ne tettem volna. A hátamat egy fának támasztottam, a takaró még mindig ránk volt terítve, csupán csöppet nedves volt a harmattól, és persze kissé koszos a lelógó szélein. 

 Jasper a lustaság és az alvás királyaként alig akart felkelni ezért az oldalába csíptem. 

 - Jas, az ég szerelmére, ébredj! 

 - Mégis mit akarsz? Még korán van! -­ Csak a kimondott szavak után esett le neki mégis hol vagyunk. Ezek után válogatott káromkodás hagyta el a száját. 

 - Jas, könyörgöm, ezzel nem megyünk semmire! ­- állítottam le. 

 - Azt ne mondd, hogy te nem vagy kiakadva. Őszintén szólva azt várnám, hogy fel-alá rohangálj és sikíts vagy szitkozódj, vagy bánom is én, csak valami reakciót lássak. 

 - Hidd el én is úgy félek, fogalmam sincs, hogy mi folyik itt. Annyit tudok, mint te. Szívem szerint fejvesztve és sikítva rohannék, de ez nem megoldás. Nana mindig mondja, hogy higgadtan viselkedjünk a leghúzósabb helyzetekben is. -­ érveltem. 

 - Mondta. -­ szúrta közbe Jas suttogva. 

 - Tessék? -­ értetlenkedtem. 

 - Mondta. Tudom, nekem is fura. De ő már a múltunk része, akármennyire fáj is beismernünk. Hidd el én sem tudom még száz százalékig kezelni a helyzetet, de igyekszem. ­- Könnyek gyűltek a szemembe, észre se vettem magam, hogy jelen időben beszéltem róla. Mert már nem tehettem meg. 

 Jasperrel megegyeztünk, hogy megpróbálunk egy ösvényt vagy valami csapást keresni. Hátha rábukkanunk egy útra valahol. A takarót magamra vettem és egy két csomó után egész jó kis pulóver, avagy kabát szerűséget hoztam össze. 

 - Ez így jó lesz. Na, gyere, akkor induljunk el valamerre. -­ Szorosan egymás mellett vetettük bele magunkat az ismeretlenbe. Akkor azt hittem, minden rendben lesz, hogy kijutunk innét, hazamegyünk éppen és egészségesen. Őszintén hittem benne. Orbitálisabb hibát el sem követhettem volna.

 Újabb levelem érkezett a nagybátyámtól, de ismét semmi jóval nem kecsegtetett. Lassan már egy hónapja itt játszom a fattyúból lett lovagot, ahelyett hogy valami értelmeset tehettem volna az országért, mondjuk szövetség kötés esetleg gazdasági ügyek megvitatása egy déli országgal. Persze a bácsikám makacs és hajthatatlan. Szerinte jobb helyem van a királynő mellett, aki ugyan szövetségesünk, de országa egyre inkább csak árnyéka önmagának, és ami a legjobb az egészben, hogy még tőlünk is északabbra van, azaz az örök jég és hó határán túl. Ráadásul az egész királyság területén összesen négy város van. 

 Ha ez az egész egy sima kiruccanás vagy oktatási program lenne, talán bele is törődnék, de a sors nem ilyen kegyes. Határozatlan idejű itt tartózkodásom alatt megfosztottak hercegi elsőbbségemtől, korlátozták a hozzáférést a vagyonomhoz, mindemellett nap-mint nap velem egykorú, kardot sosem látott anyámasszony katonáinak nyivákolásait hallgathattam. Kifejezetten örömteli pillanatoknak számítanak a járőrözések, mikor végre elszakadhattam a palotától, a királynő, és minden más tekintete elől. 

 Mikor az erdő aljnövényzete a csizmámat súrolta, a bokrok levelei táncot jártak a köpeny keltette szellőre. Én láttam mindent és mindenkit, de engem senki sem. Ilyenkor kezdtem érteni mit is jelenthet a mondás: „Szabad akár a madár”. 

 Ludvig dühös mormogását hallom a távolból, de egyszerűen hidegen hagy mit gondol. Mióta csak megérkeztem ellenszenves és parancsolgató, igaz ő a felettesem az itt töltött idő alatt, de egy kovács inas ne dirigáljon nekem olyasmiről, amihez nem ért, lovagi cím várományosa ide vagy oda. 

 Bosszankodó gondolatmenetemet viszont távoli bokrok neszezése és madarak vijjogása zavarta meg. Túl messze voltunk a fővárostól, ami a legközelebbi település a környéken. Arról nem is beszélve, hogy az erdő ezen részén nem laknak nagy testű állatok. 

 Kíváncsiságom már indította volna előre a lábamat, de óvatosságom, ami még a maradék józan eszemből fakadt, megállította. A párbajukat meg sem várva felmásztam a legközelebbi fára és megpróbáltam bemérni honnan is jöhet a zaj. 

 Még engem a zajforrás kötött le, addig Ludvig és a nyurga másik beértek. Lihegésük alapján futva. 

 - Ide figyelj, ha -­ próbálkozott volna az inas, de csöndre intettem, amitől mérgében még vörösebb lett az arca. 

 Megérintettem a jobb fülemet és a hangforrás feltételezett irányába mutattam. A kis kolonc azonnal vette az adást és előhalászott egy hálót, drága szakajtott minta ficsúrunk pedig elővarázsolta a kardját. Természetesen csak a markolatot használhatta ütésre, a lovagtörvények szerint, de még így is elég erős csapást lehetett az ellenfélre mérni vele, ami garantáltan kiüti a célszemélyt egy időre. 

 Bekerítést választottuk taktikának, Ludvig meg a göndör törpe két oldalról közre fogják, miközben én fentről navigálok. Mikor pedig megadom, a jelet, a ficsúr leüti a suhanc meg elkapja a hálóval a hangadót.Minden a meglepetésen múlott, ahogy apám is mondaná, de ő nem volt ott, hogy sikerre vigye a tervet, így rajtam állt a dolog. 

 Hangtalanul közeledtünk a zajforrás felé mikor beszélgetés halk neszét véltem felfedezni. Lepillantottam Ludvigékra akik viszont szintén tanácstalanul álltak a dologhoz. Mit keres itt bárki is ilyen messze mindenféle civilizált területtől és kijárt úttól távol? Egy biztos, betolakodó az illető, más nem lehet. Aki ilyenkor itt bóklászik, csak rossz szándékkal jöhet. Ezt még a három évesek is felfogják. 

 Intettem nekik, hogy ne figyelgessenek, csak halkan bújjanak meg egy közeli bokorban. Hála az égnek, még az a hólyag is kénytelen volt elismerni, hogy így lesz a legjobb. Körülbelül két-három fányi távolságot tettem meg a sűrű növényzetnek köszönhetően, viszont sikerült felfedeznem, hogy a hangforrás egy körülbelül velem egykorú fiútól származott. A bőre nemsokkal ugyan, de sötétebb volt a miénknél. Valószínű, hogy délről érkezett. Fegyvertelen volt és egyedül, legalábbis azt hittem. A társát későn vettem észre, mikor Ludvig és a nyurga már rávetették magukat a betolakodóra. Ludvig leütötte a markolattal, mire a leány rátámadt. Karmolta, rúgta, ahol csak érte, mígnem elérte a felfuvalkodott lovag gyenge pontját, aki majdnem összeesett, de végül mégis megállította a lányt. Két kezét hátra szorította, miközben lefelé húzta, így elérte, hogy még nagyobb fájdalmat okozzon neki és még rövidebb pórázon tartsa. 

 Ám foglya a fájdalom és megaláztatás ellenére is rezzenéstelen gyűlölettel meredt a világba. Világosan üzenve őt ugyan nem töri meg senki sem. 

 Lassan csúsztam le a fatörzsön, majd a legalsó ágról elrugaszkodva szaltóztam a talajra. Földet érésem pillanatában viszont a lány olyan meglepett arcot vágott, hogy elveszítettem egyensúlyomat és kacagva a földre huppantam. 

 - Neked mégis mi tartott ennyi ideig? Arról nem is beszélve, hogy nem jelentetted, hogy ketten vannak. -­ mordult fel Sir. „Én vagyok a vezető!” 

 - Ugyan, Ludo, tudhatnád, hogy egy kisebb termetű betolakodó, mint ez a hölgy - kacsintottam az említett felé ­ minden bizonnyal könnyen elrejtőzhet az aljnövényzetben. Mellesleg egyetlen nővel sem kellene így bánni, betolakodó ide vagy oda. Inkább kötözd meg, az nem olyan barbár és mellesleg könnyebben kifaggatható. -­ Utálta, mikor így becéztem, de akkor még jobban mikor mások előtt járattam le, lényegtelen, hogy lovag vagy parasztok előtt. Láttam az idegességet az arcán, tiszta méreg öntötte el a porcikáit. Két dolog tartotta vissza, méghozzá a becsülete és jó hírneve. Végül is megkötözte őket rendesen. 

 -Na, halljam senkiháziak, mit kerestek ezen a földön? -­ köpte a szavakat. 

 - Először is ne merészelj ilyen hangnemet megütni egyikünkkel szemben sem. -­ Bökött fejével az ájultan heverő fiúra a göndör mellett. -­ Másodszor engedj el, hogy szétrúgjam a hátsód különben... ­- A felfuvalkodott hólyag felkacagott. 

 - Te? Kicsi lány, menj vissza szépen a faludba mosni, varrni, mint minden nőszemély. Hidd el nekem, ha elengednek is, majd nekem fogsz hálálkodni és atyád odaígéri majd a kezedet, hogy asszonyom légy! -­ Ludvig teljesen kifordult magából. Nem csodálom, a lány fölöttébb szokatlan volt, nem csak a viselkedése, de maga a tény, hogy nadrágot viselt, eléggé megbotránkoztatta az olyanokat, mint Ludo. Akik bár nyilvánosan sosem mondták ki, de számukra egy nő nem lehetett más, mint feleség, cseléd esetleg ágyas. 

 - Neked totálisan elment az eszed? Hova a jó életbe kerültem én? -­ Ezután sok félig-meddig számomra is ismeretes, kemény szó hagyta el a száját, amit Ludvig egyáltalán nem bírt feldolgozni. Neki lökte a lányt a fának, aki kemény csattanással csúszott le tövébe. 

 - Ide figyelj, viselkedj, mert kimosom a szádat. Aztán elintézem, hogy ha valahais szabadulsz és élsz még, sehol se találj menedéket maximum egy bordély házban világos? ­- Nem bírtam tovább nézni ezt az egészet, félre löktem Ludvigot és felsegítettem az ismeretlent. Ellenőriztem a csuklóján lévő kötést és, hogy nincsenek rajta sérülések. Ludo felállt és készült nekünk rontani, mikor a nyurga hátulról megszorította a vállát. 

 - Fékezd magad, az udvarba visszük őket. Ők most már a Királynő foglyai, mi nem ítélkezhetünk, csak Ő. 

 Nagy nehezen ugyan, de elindultunk az erdőszéli táborhelyünk felé. Az út fölöttébb kínos csendben telt. Ludo pár méterrel előttünk masírozott, még én a lányt úgy vezettem, mint egy lovat. Hátul a nyurga vánszorgott, hátán cipelve a fiút. Vékony alkatából mindenki arra gondolt volna, hogy gyenge, mint a harmat, ezzel ellentétben sok lovagot megszégyenítően erős volt. Tempója még másodmagával sem volt mondható lassúnak, csupán az egyensúlyozással volt némi-nemű gondja. 

 Tekintetem a lányra tévedt, aki szigorú arccal meredt előre. Pillantása majd hogy nem lyukat vájt Ludo hátába. Bátor volt? Talán. Őrült? Mindenképp. Közelebbről megvizsgálva akár szépnek is mondhattam volna. Viszont kétségkívül sem a helyzet, sem az idő nem volt alkalmas eme véleményem kinyilvánítására. 

 - Ifjú hölgy, legalább a nevét árulja el nekem, ha nem haragítottam magamra túlságosan. -­ vettem fel paródiás udvari hangnememet, ami feltehetőleg tetszett neki, mert egy futó mosolyt láttam átvillanni az arcán. 

 - A nevem Eira, Eira Kesden. 

~*~ 

 Az állomásról minden holminkat elhoztuk, egy héttel korábban, én viszont annál boldogabban térek vissza a kastélyba, minthogy még több időt töltsek el ebben a bagázsban. Néha még én is megelégelem a szabadságot, főképp, ha Ludóval vagyok képtelen eltölteni azt. 

 Az éjszaka homályában már körvonalazódott a palota kapujának boltíve és a marcona testőrség. 

 Ludvig beszélt velük, mire valakit elküldtek az udvarba. Addig hozzánk két katona érkezett, akik elvitték a még mindig ájult fiút. 

 - Ha szerencséjük lesz, még ma fogadja őket a tanács és szabadon elmehetnek, ha nem akkor várhatnak akár heteket is. -­ mormolta az orra alatt a vézna társam. 

 Ám Ludvig és feltételezhetően a kancellár legkevesebb örömére, a tárgyalást még ma este megejtették, méghozzá azonnali hatállyal. S mint nem is olyan sokára mind a négyünk számára kiderült, az egész eljárás alatt a nagytanács ott sem lesz, mivel a Királynő személyesen szerette volna kikérdezni Eirát, mi hárman pedig szintén kereszt tűzbe kerültünk. 

 Az őrök egyenesen a trónterembe kísértek bennünket. Egyikük bement, míég a másikunk kint maradt vele. Mindannyian furcsálltuk a helyzetet, de ha jól emlékszem Eira az óta ideges volt, mióta először hoztuk szóba a királynőt. Valami nagyon furcsa volt a háttérben, viszont mielőtt bármit is kérdezhettem volna tőle, az ajtó kitárult előttünk és betessékeltek az aranyozott terembe. 

 Éppen csak elcsíptem a kancellár nemtetszésének áradatát, mikor a Királynő elmosolyodott, felállt, és hangosan köszöntött minket. Még a levegő is fagyossá vált, na meg pengeélesé a csöndtől. 

 - Ejnye, fiatalemberek, hát így kell bánni egy vendéggel? ­- Korholását elég nehéz volt felfognunk elsőre, végül az őrök egyike rávette magát és eloldozta Eirát, ezzel még kínosabbá téve a helyzetet. ­ 

 - Gyere, kedvesem, nem kell félned, biztosan kimerült lehetsz. ­- szólt mézes mázas hangon. 

 - No, de Felség! Ez a lány egy betolakodó, lehet, hogy kém esetleg egy orgyilkos! Maga meg teázni szeretne vele, ünnepi bált ne rendezzünk? -­ méltatlankodott a kancellár. Mire Őfelsége jeges pillantásokat lövellt feléje. Majd figyelmét ismét Eirának szentelte. 

 - Mondd gyermekem mi a neved? 

 - Eira Kesden, felség. És őszintén nem értem mi folyik itt. - A királynő egy bólintással nyugtázta a dolgot, majd újabb kérdésekkel bombázta. Sokat nem is értettem, de ahogy néztem, Ludvig, sőt a kancellár sem. 

 - Melyik országban nevelkedtél? ­- csevegett tovább Őfelsége. 

 - Édesapám német nyelvű családból származik, édesanyám pedig magyar. ­- Aztán olyan országokról és kultúrákról, amik nem is léteztek. 

 - Nos, Eira azt hiszem, tudom miért vagy itt. Mare Frigoris rád mosolygott álmodban, és téged választott örökösömnek. 

 - Pardon, de mégis mi az a Mare valami? És én miért lennék az Ön örököse? Mi ez az egész? -ömlöttek a lányból a kérdések. 

 - Eira, mikor én ide kerültem, pont annyit tudtam erről a világról, mint te. Mellettem nem állt senki, de ígérem, én segítek neked megérteni ezt a helyzetet, bármilyen kellemetlen is most neked. Kétségkívül sokat fogunk tanulni egymástól. Te erről a helyről, én pedig a mi világunk jelenjéről. -­ Nyugtatta meg a Királynő. 

 - Álljon meg a menet! Ön mikor érkezett ide? -­ tette fel zaklatottan a kérdését. 

 - 1816-ban, karácsony előtt pár nappal. Körülbelül tizenegy lehettem.