Jasper a lustaság és az alvás királyaként alig akart felkelni ezért az oldalába csíptem.
- Jas, az ég szerelmére, ébredj!
- Mégis mit akarsz? Még korán van! - Csak a kimondott szavak után esett le neki mégis hol vagyunk. Ezek után válogatott káromkodás hagyta el a száját.
- Jas, könyörgöm, ezzel nem megyünk semmire! - állítottam le.
- Azt ne mondd, hogy te nem vagy kiakadva. Őszintén szólva azt várnám, hogy fel-alá rohangálj és sikíts vagy szitkozódj, vagy bánom is én, csak valami reakciót lássak.
- Hidd el én is úgy félek, fogalmam sincs, hogy mi folyik itt. Annyit tudok, mint te. Szívem szerint fejvesztve és sikítva rohannék, de ez nem megoldás. Nana mindig mondja, hogy higgadtan viselkedjünk a leghúzósabb helyzetekben is. - érveltem.
- Mondta. - szúrta közbe Jas suttogva.
- Tessék? - értetlenkedtem.
- Mondta. Tudom, nekem is fura. De ő már a múltunk része, akármennyire fáj is beismernünk. Hidd el én sem tudom még száz százalékig kezelni a helyzetet, de igyekszem. - Könnyek gyűltek a szemembe, észre se vettem magam, hogy jelen időben beszéltem róla. Mert már nem tehettem meg.
Jasperrel megegyeztünk, hogy megpróbálunk egy ösvényt vagy valami csapást keresni. Hátha rábukkanunk egy útra valahol. A takarót magamra vettem és egy két csomó után egész jó kis pulóver, avagy kabát szerűséget hoztam össze.
- Ez így jó lesz. Na, gyere, akkor induljunk el valamerre. - Szorosan egymás mellett vetettük bele magunkat az ismeretlenbe. Akkor azt hittem, minden rendben lesz, hogy kijutunk innét, hazamegyünk éppen és egészségesen. Őszintén hittem benne. Orbitálisabb hibát el sem követhettem volna.
Újabb levelem érkezett a nagybátyámtól, de ismét semmi jóval nem kecsegtetett. Lassan már egy hónapja itt játszom a fattyúból lett lovagot, ahelyett hogy valami értelmeset tehettem volna az országért, mondjuk szövetség kötés esetleg gazdasági ügyek megvitatása egy déli országgal. Persze a bácsikám makacs és hajthatatlan. Szerinte jobb helyem van a királynő mellett, aki ugyan szövetségesünk, de országa egyre inkább csak árnyéka önmagának, és ami a legjobb az egészben, hogy még tőlünk is északabbra van, azaz az örök jég és hó határán túl. Ráadásul az egész királyság területén összesen négy város van.
Ha ez az egész egy sima kiruccanás vagy oktatási program lenne, talán bele is törődnék, de a sors nem ilyen kegyes. Határozatlan idejű itt tartózkodásom alatt megfosztottak hercegi elsőbbségemtől, korlátozták a hozzáférést a vagyonomhoz, mindemellett nap-mint nap velem egykorú, kardot sosem látott anyámasszony katonáinak nyivákolásait hallgathattam. Kifejezetten örömteli pillanatoknak számítanak a járőrözések, mikor végre elszakadhattam a palotától, a királynő, és minden más tekintete elől.
Mikor az erdő aljnövényzete a csizmámat súrolta, a bokrok levelei táncot jártak a köpeny keltette szellőre. Én láttam mindent és mindenkit, de engem senki sem. Ilyenkor kezdtem érteni mit is jelenthet a mondás: „Szabad akár a madár”.
Ludvig dühös mormogását hallom a távolból, de egyszerűen hidegen hagy mit gondol. Mióta csak megérkeztem ellenszenves és parancsolgató, igaz ő a felettesem az itt töltött idő alatt, de egy kovács inas ne dirigáljon nekem olyasmiről, amihez nem ért, lovagi cím várományosa ide vagy oda.
Bosszankodó gondolatmenetemet viszont távoli bokrok neszezése és madarak vijjogása zavarta meg. Túl messze voltunk a fővárostól, ami a legközelebbi település a környéken. Arról nem is beszélve, hogy az erdő ezen részén nem laknak nagy testű állatok.
Kíváncsiságom már indította volna előre a lábamat, de óvatosságom, ami még a maradék józan eszemből fakadt, megállította. A párbajukat meg sem várva felmásztam a legközelebbi fára és megpróbáltam bemérni honnan is jöhet a zaj.
Még engem a zajforrás kötött le, addig Ludvig és a nyurga másik beértek. Lihegésük alapján futva.
- Ide figyelj, ha - próbálkozott volna az inas, de csöndre intettem, amitől mérgében még vörösebb lett az arca.
Megérintettem a jobb fülemet és a hangforrás feltételezett irányába mutattam. A kis kolonc azonnal vette az adást és előhalászott egy hálót, drága szakajtott minta ficsúrunk pedig elővarázsolta a kardját. Természetesen csak a markolatot használhatta ütésre, a lovagtörvények szerint, de még így is elég erős csapást lehetett az ellenfélre mérni vele, ami garantáltan kiüti a célszemélyt egy időre.
Bekerítést választottuk taktikának, Ludvig meg a göndör törpe két oldalról közre fogják, miközben én fentről navigálok. Mikor pedig megadom, a jelet, a ficsúr leüti a suhanc meg elkapja a hálóval a hangadót.Minden a meglepetésen múlott, ahogy apám is mondaná, de ő nem volt ott, hogy sikerre vigye a tervet, így rajtam állt a dolog.
Hangtalanul közeledtünk a zajforrás felé mikor beszélgetés halk neszét véltem felfedezni. Lepillantottam Ludvigékra akik viszont szintén tanácstalanul álltak a dologhoz. Mit keres itt bárki is ilyen messze mindenféle civilizált területtől és kijárt úttól távol? Egy biztos, betolakodó az illető, más nem lehet. Aki ilyenkor itt bóklászik, csak rossz szándékkal jöhet. Ezt még a három évesek is felfogják.
Intettem nekik, hogy ne figyelgessenek, csak halkan bújjanak meg egy közeli bokorban. Hála az égnek, még az a hólyag is kénytelen volt elismerni, hogy így lesz a legjobb. Körülbelül két-három fányi távolságot tettem meg a sűrű növényzetnek köszönhetően, viszont sikerült felfedeznem, hogy a hangforrás egy körülbelül velem egykorú fiútól származott. A bőre nemsokkal ugyan, de sötétebb volt a miénknél. Valószínű, hogy délről érkezett. Fegyvertelen volt és egyedül, legalábbis azt hittem. A társát későn vettem észre, mikor Ludvig és a nyurga már rávetették magukat a betolakodóra. Ludvig leütötte a markolattal, mire a leány rátámadt. Karmolta, rúgta, ahol csak érte, mígnem elérte a felfuvalkodott lovag gyenge pontját, aki majdnem összeesett, de végül mégis megállította a lányt. Két kezét hátra szorította, miközben lefelé húzta, így elérte, hogy még nagyobb fájdalmat okozzon neki és még rövidebb pórázon tartsa.
Ám foglya a fájdalom és megaláztatás ellenére is rezzenéstelen gyűlölettel meredt a világba. Világosan üzenve őt ugyan nem töri meg senki sem.
Lassan csúsztam le a fatörzsön, majd a legalsó ágról elrugaszkodva szaltóztam a talajra. Földet érésem pillanatában viszont a lány olyan meglepett arcot vágott, hogy elveszítettem egyensúlyomat és kacagva a földre huppantam.
- Neked mégis mi tartott ennyi ideig? Arról nem is beszélve, hogy nem jelentetted, hogy ketten vannak. - mordult fel Sir. „Én vagyok a vezető!”
- Ugyan, Ludo, tudhatnád, hogy egy kisebb termetű betolakodó, mint ez a hölgy - kacsintottam az említett felé minden bizonnyal könnyen elrejtőzhet az aljnövényzetben. Mellesleg egyetlen nővel sem kellene így bánni, betolakodó ide vagy oda. Inkább kötözd meg, az nem olyan barbár és mellesleg könnyebben kifaggatható. - Utálta, mikor így becéztem, de akkor még jobban mikor mások előtt járattam le, lényegtelen, hogy lovag vagy parasztok előtt. Láttam az idegességet az arcán, tiszta méreg öntötte el a porcikáit. Két dolog tartotta vissza, méghozzá a becsülete és jó hírneve. Végül is megkötözte őket rendesen.
-Na, halljam senkiháziak, mit kerestek ezen a földön? - köpte a szavakat.
- Először is ne merészelj ilyen hangnemet megütni egyikünkkel szemben sem. - Bökött fejével az ájultan heverő fiúra a göndör mellett. - Másodszor engedj el, hogy szétrúgjam a hátsód különben... - A felfuvalkodott hólyag felkacagott.
- Te? Kicsi lány, menj vissza szépen a faludba mosni, varrni, mint minden nőszemély. Hidd el nekem, ha elengednek is, majd nekem fogsz hálálkodni és atyád odaígéri majd a kezedet, hogy asszonyom légy! - Ludvig teljesen kifordult magából. Nem csodálom, a lány fölöttébb szokatlan volt, nem csak a viselkedése, de maga a tény, hogy nadrágot viselt, eléggé megbotránkoztatta az olyanokat, mint Ludo. Akik bár nyilvánosan sosem mondták ki, de számukra egy nő nem lehetett más, mint feleség, cseléd esetleg ágyas.
- Neked totálisan elment az eszed? Hova a jó életbe kerültem én? - Ezután sok félig-meddig számomra is ismeretes, kemény szó hagyta el a száját, amit Ludvig egyáltalán nem bírt feldolgozni. Neki lökte a lányt a fának, aki kemény csattanással csúszott le tövébe.
- Ide figyelj, viselkedj, mert kimosom a szádat. Aztán elintézem, hogy ha valahais szabadulsz és élsz még, sehol se találj menedéket maximum egy bordély házban világos? - Nem bírtam tovább nézni ezt az egészet, félre löktem Ludvigot és felsegítettem az ismeretlent. Ellenőriztem a csuklóján lévő kötést és, hogy nincsenek rajta sérülések. Ludo felállt és készült nekünk rontani, mikor a nyurga hátulról megszorította a vállát.
- Fékezd magad, az udvarba visszük őket. Ők most már a Királynő foglyai, mi nem ítélkezhetünk, csak Ő.
Nagy nehezen ugyan, de elindultunk az erdőszéli táborhelyünk felé. Az út fölöttébb kínos csendben telt. Ludo pár méterrel előttünk masírozott, még én a lányt úgy vezettem, mint egy lovat. Hátul a nyurga vánszorgott, hátán cipelve a fiút. Vékony alkatából mindenki arra gondolt volna, hogy gyenge, mint a harmat, ezzel ellentétben sok lovagot megszégyenítően erős volt. Tempója még másodmagával sem volt mondható lassúnak, csupán az egyensúlyozással volt némi-nemű gondja.
Tekintetem a lányra tévedt, aki szigorú arccal meredt előre. Pillantása majd hogy nem lyukat vájt Ludo hátába. Bátor volt? Talán. Őrült? Mindenképp. Közelebbről megvizsgálva akár szépnek is mondhattam volna. Viszont kétségkívül sem a helyzet, sem az idő nem volt alkalmas eme véleményem kinyilvánítására.
- Ifjú hölgy, legalább a nevét árulja el nekem, ha nem haragítottam magamra túlságosan. - vettem fel paródiás udvari hangnememet, ami feltehetőleg tetszett neki, mert egy futó mosolyt láttam átvillanni az arcán.
- A nevem Eira, Eira Kesden.
~*~
Az állomásról minden holminkat elhoztuk, egy héttel korábban, én viszont annál boldogabban térek vissza a kastélyba, minthogy még több időt töltsek el ebben a bagázsban. Néha még én is megelégelem a szabadságot, főképp, ha Ludóval vagyok képtelen eltölteni azt.
Az éjszaka homályában már körvonalazódott a palota kapujának boltíve és a marcona testőrség.
Ludvig beszélt velük, mire valakit elküldtek az udvarba. Addig hozzánk két katona érkezett, akik elvitték a még mindig ájult fiút.
- Ha szerencséjük lesz, még ma fogadja őket a tanács és szabadon elmehetnek, ha nem akkor várhatnak akár heteket is. - mormolta az orra alatt a vézna társam.
Ám Ludvig és feltételezhetően a kancellár legkevesebb örömére, a tárgyalást még ma este megejtették, méghozzá azonnali hatállyal. S mint nem is olyan sokára mind a négyünk számára kiderült, az egész eljárás alatt a nagytanács ott sem lesz, mivel a Királynő személyesen szerette volna kikérdezni Eirát, mi hárman pedig szintén kereszt tűzbe kerültünk.
Az őrök egyenesen a trónterembe kísértek bennünket. Egyikük bement, míég a másikunk kint maradt vele. Mindannyian furcsálltuk a helyzetet, de ha jól emlékszem Eira az óta ideges volt, mióta először hoztuk szóba a királynőt. Valami nagyon furcsa volt a háttérben, viszont mielőtt bármit is kérdezhettem volna tőle, az ajtó kitárult előttünk és betessékeltek az aranyozott terembe.
Éppen csak elcsíptem a kancellár nemtetszésének áradatát, mikor a Királynő elmosolyodott, felállt, és hangosan köszöntött minket. Még a levegő is fagyossá vált, na meg pengeélesé a csöndtől.
- Ejnye, fiatalemberek, hát így kell bánni egy vendéggel? - Korholását elég nehéz volt felfognunk elsőre, végül az őrök egyike rávette magát és eloldozta Eirát, ezzel még kínosabbá téve a helyzetet.
- Gyere, kedvesem, nem kell félned, biztosan kimerült lehetsz. - szólt mézes mázas hangon.
- No, de Felség! Ez a lány egy betolakodó, lehet, hogy kém esetleg egy orgyilkos! Maga meg teázni szeretne vele, ünnepi bált ne rendezzünk? - méltatlankodott a kancellár. Mire Őfelsége jeges pillantásokat lövellt feléje. Majd figyelmét ismét Eirának szentelte.
- Mondd gyermekem mi a neved?
- Eira Kesden, felség. És őszintén nem értem mi folyik itt. - A királynő egy bólintással nyugtázta a dolgot, majd újabb kérdésekkel bombázta. Sokat nem is értettem, de ahogy néztem, Ludvig, sőt a kancellár sem.
- Melyik országban nevelkedtél? - csevegett tovább Őfelsége.
- Édesapám német nyelvű családból származik, édesanyám pedig magyar. - Aztán olyan országokról és kultúrákról, amik nem is léteztek.
- Nos, Eira azt hiszem, tudom miért vagy itt. Mare Frigoris rád mosolygott álmodban, és téged választott örökösömnek.
- Pardon, de mégis mi az a Mare valami? És én miért lennék az Ön örököse? Mi ez az egész? -ömlöttek a lányból a kérdések.
- Eira, mikor én ide kerültem, pont annyit tudtam erről a világról, mint te. Mellettem nem állt senki, de ígérem, én segítek neked megérteni ezt a helyzetet, bármilyen kellemetlen is most neked. Kétségkívül sokat fogunk tanulni egymástól. Te erről a helyről, én pedig a mi világunk jelenjéről. - Nyugtatta meg a Királynő.
- Álljon meg a menet! Ön mikor érkezett ide? - tette fel zaklatottan a kérdését.
- 1816-ban, karácsony előtt pár nappal. Körülbelül tizenegy lehettem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése