A folyosón találtam rá, nagyon unott fejet vágott. Szokásos Jas. Utálja, hogy nem tudom tartani a tempóját és amiért mindig bevár sokszor elkésünk, szinte mindenhonnan.
- Legközelebb találkozzunk a kávézóban ha ilyen lassú vagy, legalább lesz lehetőségem másokkal ismerkedni. - csipkelődött. Vicces, mert bár voltak haverjai, én voltam a legjobb barátja és senki más. Barátnője sincs, pedig a csajok odavannak érte. Ő viszont nem is foglalkozik velük, sőt észre sem veszi. Meddig akarsz még ott ácsorogni? Kezd rossz idő lenni és minél hamarabb Nanánál szeretnék lenni. Pattantam be a kocsiba és rávetettem magam a rádióra. Egyik csatornát se szoktuk hallgatni, helyette van két pendrivunk, lejátszási listánk hetente frissülő számokkal.
- Ma én jövök nyúltam a pendriveért. Nem hagytam neki ellenkezzen, már rögtön üvöltöttem a 5sos egyik számát. Persze Jas sem bírta sokáig, elvégre a Youngblood az egyik kedvenc száma. Sajnos az autó karaokénkat kénytelenek voltunk abbahagyni, elvégre megérkeztünk Nanához. Nana egy nagyon kedves idős hölgy volt, aki mellett simán elmentünk volna az utcán, ha nem hozzá osztanak be annó önkénteskedni. Bár az 50 óra kötelező munkánkat már letudtuk, úgy döntöttünk Jassel, hogy maradunk az önkormányzat önkéntesprogramjában. Nana és a házi sütije miatt megéri, arról nem is beszélve, hogy bár szegénynek nincsenek unokái, amúgy, hajmeresztően jófej nagyi lenne. Mindketten imádjuk a történeteit, főleg azokat amikor arról mesél, hogy milyen őrültségeket csinált fiatalként. Ilyenkor érezzük azt, hogy az ősök sokkal menőbbek nálunk.
Jass előhalászta a pótkulcsot, amit azért kaptunk Nanától, hogyha ő a kertben van vagy barmi olyat csinál, ami kivonja a forgalomból, akkor mi be tudjunk jönni. Főként, ha a bevásárlást is mi intéztük. Felnéztem az impozáns régi épületre, amit akárhányszor láttam, mindig rabul ejtett. Akár csak kívül belül is gondozott virágok sokasága fogadott minket. Ez a ház a menedékünké vált az elmúlt időkben. Egy menedékké amelyről azt se tudtuk, hogy szükségünk van rá. Persze, az egész mit sem ért volna Nana nélkül. Ő volt itt a nyári napfény a borongós időkben, a puszta jelenlétével melegség árasztott el minket a leghidegebb napokon is. Imádtuk őt, olyan volt nekünk, mintha a pót nagyink lett volna. Elvégre a nagyszüleink meghaltak azelőtt, hogy bármi emlékünk lehetett volna róluk. Mindig irigyeltem azokat a gyerekeket, akiket minden látogatás alkalmával kényeztettek a nagyszüleik, akikre nem bébicsősz vigyázott kiskorukban, mert a nagyi ráért és mellé a kedvenc kajája volt a menü a gyerkőcnek. Mi Jasperrel mindezekből kimaradtunk, mi csak a hétvégi beszámolókból tudtuk, milyen ez, egészen addig amíg meg nem ismertük Anna nénit, azaz Nanát.
Évekig nem gondoltam volna, hogy ennyire hiányzik a szeretet ezen fajtája az életemből, de miután belépett az életünkbe, akkor esett le igazán mennyire vágytam rá. A legjobb az egészben a mosoly az arcán, mikor Nanák szólítjuk, megöleljük, sütizünk, vagy a legalapvetőbb, hogy ott vagyunk. Minden alkalommal látom a mérhetetlen hálát a szemében, mert ugyan ő próbálja nem mutatni vagy elterelni róla a figyelmet, de én látom a magányt. A magányt ami évek óta nyomja a vállát, bár társasági ember, el is jár nyugdíjas klubba, de hiányzott neki a családi nyüzsgés. A szeretet azon vibrálása ami a legtöbbünk napjait betölti, amit sajnos nem értékelünk amíg, meg nem tapasztaljuk a hiányát.
Épphogy Jas kinyitotta az ajtót már kerestem is Nanát, majd miután kinti részt és az alsó szintet nindzsa futásban átfésültem, maradt az emelet. A lépcsőfokokat gyorsan vettem, ezért mint télen a befagyott pocsolyán, elcsúsztam. Akkora seggest estem, hogy Jas röhögőgörcsöt kapott. Enyhén szólva beteg fóka hangokat adott ki, miközben csapkodott. Mindeközben én lent durciztam a földön. Halálian festhettünk kívülről, Nana már ilyenkor rosszallóan mosolygott volna vagy velünk együtt nevetett volna. Érdekes, se az esésemre se Jas nevetésére nem jött elő. Ez nem volt jellemző rá, feltápászkodtam és már szaladtam is fel, amennyire gyorsan lehetett.
- Mi van, Eira, veled már viccelődni sem lehet? - értetlenkedett Jasper.
- Jas, valami itt nem okés. - feleltem idegesen a lépcsőfordulóból.
- Mi, mi van?
Erre márcsak valami nincs rendbent mormogtam neki, majd végignéztem ajtóról ajtóra minden helyiséget. Nem esett össze a fürdőben, sem egyik szobában takarítás közben. Minden ajtó után valahol megkönnyebbültem, és mindegyik új előtt összeszorult a szívem és imádkoztam, hogy minden rendben legyen. Mikor benyitok Nana mosolyogjon rám, és jól leteremtsem, hogy már megint zárt ajtók mögött olvasott és nem hallotta, hogy megjöttünk. Az utolsó ajtónál már remegett a kezem és végre Jasper is beért. Nem voltam az a fajta ember aki gyakran Istennel beszélget, de akkor ott könyörögtem neki, hogy ne legyen semmi baj. Mire sikerült rávenni magam, hogy megfogjam a kilincset, a vér már a fülemben zakatolt. Lassan nyomtam le, minden századmásodperc tűszúrás volt. A kattanásnál már visszafolytottam a lélegzetem, nem volt erőm benyitni, lehet már sejtettem, hogy nem leszek képes feldolgozni a látványt. Szerencsére Jasper helyettem is erős volt, így az utolsó mozzanatot ő tette meg. A padlószőnyeget dér borította, a hideg levegő csípte az arcom. Nana az ágyban feküdt, arca sápadt volt. Lehet estére elfelejtette becsukni az ablakot.
- Nana, ébredj. Megjöttünk. - szólongattam - Nana, ébredj, Nana!
Minden egyes lépéssel, mintha megrepedt volna a szívem mikor nem válaszolt. Az ágyához érve megszorítottam a kezét, ami jéghideg volt. Ráncos bőrén alig észrevehető apró jégkristályok csoportosultak, mintha jégvirágok nyíltak volna a testén. Életemben nem láttam még ilyet, mintha nem csak megfagyott volna, de valaki virágokat festett volna rá. Kegyetlen és gyönyörű halál, mégis, hogy történhetett? A fejem a mellkasára hajtottam, és nem éreztem a szuszogását, sem a szívdobogását. Minden bizonyíték ellenére, nem akartam elhinni a nyilvánvolót.
- Eira - szólalt meg mögöttem Jasper, de elcsuklott a hangja. Azt hiszem abban a pillanatban omlottam össze. Éreztem, ahogy apró szilánkokra tör bennem valami, és minden szilánk visszhangja fájdalmas szúrás volt.
Akkor vettem észre, hogy sírok, mikor már a meleg könnyeim kezdték felmelegíteni a zúzmarával borított arcomat és kezeimet. Jasper szépen lehúzott az ágyról, majd maga elé ültetett és szorosan magához ölelt. Arcomat a vállába fúrtam és zokogtam tovább. A hajamra pottyanó könnyekből tudtam, hogy ő is ugyanúgy összetört. Évek óta nem sírt senki előtt, még előttem sem mert. Egymást fogtuk és sírtunk a földön az ágy mellett. Próbáltuk egymást fenntartani a felszínen, holott mindketten fulladoztunk.
Egyesével peregtek le előttem az emlékek. A nap mikor először ismertük meg Nanát. Az első hét, ami szinte szótlanul telt. A pont, amikor megtört a jég és mindhárman estig ontottuk magunkból a szót mintha régi ismerősök lennénk. Bár Nana jó pár évet ránk vert korban, a lelke még mindig fiatal volt. És bár tudtam, lehet ezért nem fogtam fel, hogy bármikor elveszíthetem. Egyszerűen természetesnek vettem, hogy ő van nekem. Nem vettem észre a mulandóságát, mint a zúzmara formálta jégvirágok a testén ő sem volt örök életű.
Épphogy Jas kinyitotta az ajtót már kerestem is Nanát, majd miután kinti részt és az alsó szintet nindzsa futásban átfésültem, maradt az emelet. A lépcsőfokokat gyorsan vettem, ezért mint télen a befagyott pocsolyán, elcsúsztam. Akkora seggest estem, hogy Jas röhögőgörcsöt kapott. Enyhén szólva beteg fóka hangokat adott ki, miközben csapkodott. Mindeközben én lent durciztam a földön. Halálian festhettünk kívülről, Nana már ilyenkor rosszallóan mosolygott volna vagy velünk együtt nevetett volna. Érdekes, se az esésemre se Jas nevetésére nem jött elő. Ez nem volt jellemző rá, feltápászkodtam és már szaladtam is fel, amennyire gyorsan lehetett.
- Mi van, Eira, veled már viccelődni sem lehet? - értetlenkedett Jasper.
- Jas, valami itt nem okés. - feleltem idegesen a lépcsőfordulóból.
- Mi, mi van?
Erre márcsak valami nincs rendbent mormogtam neki, majd végignéztem ajtóról ajtóra minden helyiséget. Nem esett össze a fürdőben, sem egyik szobában takarítás közben. Minden ajtó után valahol megkönnyebbültem, és mindegyik új előtt összeszorult a szívem és imádkoztam, hogy minden rendben legyen. Mikor benyitok Nana mosolyogjon rám, és jól leteremtsem, hogy már megint zárt ajtók mögött olvasott és nem hallotta, hogy megjöttünk. Az utolsó ajtónál már remegett a kezem és végre Jasper is beért. Nem voltam az a fajta ember aki gyakran Istennel beszélget, de akkor ott könyörögtem neki, hogy ne legyen semmi baj. Mire sikerült rávenni magam, hogy megfogjam a kilincset, a vér már a fülemben zakatolt. Lassan nyomtam le, minden századmásodperc tűszúrás volt. A kattanásnál már visszafolytottam a lélegzetem, nem volt erőm benyitni, lehet már sejtettem, hogy nem leszek képes feldolgozni a látványt. Szerencsére Jasper helyettem is erős volt, így az utolsó mozzanatot ő tette meg. A padlószőnyeget dér borította, a hideg levegő csípte az arcom. Nana az ágyban feküdt, arca sápadt volt. Lehet estére elfelejtette becsukni az ablakot.
- Nana, ébredj. Megjöttünk. - szólongattam - Nana, ébredj, Nana!
Minden egyes lépéssel, mintha megrepedt volna a szívem mikor nem válaszolt. Az ágyához érve megszorítottam a kezét, ami jéghideg volt. Ráncos bőrén alig észrevehető apró jégkristályok csoportosultak, mintha jégvirágok nyíltak volna a testén. Életemben nem láttam még ilyet, mintha nem csak megfagyott volna, de valaki virágokat festett volna rá. Kegyetlen és gyönyörű halál, mégis, hogy történhetett? A fejem a mellkasára hajtottam, és nem éreztem a szuszogását, sem a szívdobogását. Minden bizonyíték ellenére, nem akartam elhinni a nyilvánvolót.
- Eira - szólalt meg mögöttem Jasper, de elcsuklott a hangja. Azt hiszem abban a pillanatban omlottam össze. Éreztem, ahogy apró szilánkokra tör bennem valami, és minden szilánk visszhangja fájdalmas szúrás volt.
Akkor vettem észre, hogy sírok, mikor már a meleg könnyeim kezdték felmelegíteni a zúzmarával borított arcomat és kezeimet. Jasper szépen lehúzott az ágyról, majd maga elé ültetett és szorosan magához ölelt. Arcomat a vállába fúrtam és zokogtam tovább. A hajamra pottyanó könnyekből tudtam, hogy ő is ugyanúgy összetört. Évek óta nem sírt senki előtt, még előttem sem mert. Egymást fogtuk és sírtunk a földön az ágy mellett. Próbáltuk egymást fenntartani a felszínen, holott mindketten fulladoztunk.
Egyesével peregtek le előttem az emlékek. A nap mikor először ismertük meg Nanát. Az első hét, ami szinte szótlanul telt. A pont, amikor megtört a jég és mindhárman estig ontottuk magunkból a szót mintha régi ismerősök lennénk. Bár Nana jó pár évet ránk vert korban, a lelke még mindig fiatal volt. És bár tudtam, lehet ezért nem fogtam fel, hogy bármikor elveszíthetem. Egyszerűen természetesnek vettem, hogy ő van nekem. Nem vettem észre a mulandóságát, mint a zúzmara formálta jégvirágok a testén ő sem volt örök életű.
Képtelen voltam távol tartani magam sokáig, egy közeli fán telepedtem meg. Nem nevezném bűntudatnak, inkább szakmai ártalomnak. Meg aztán az a feladatom, hogy figyeljem a lányt. Élve kellett a megbízómnak és épp elméjűen, szóval a depresszió és az öngyilkosság kicsit megnehezítette volna a dolgom. Miután a rendőrök kiérkeztek a házhoz, a szülőkkel együtt a lányt és a barátját hazavitték. Természetesen oda is követtem és tisztes távolból figyeltem őket. Egész este az én világomból küldöttek érkezését vártam, hogy elvigyék a lányt. Ahogy a megbízóm mondta, de nem jött erre senki. Én pedig csak figyeltem, ahogy a szülők pátyolgatják a gyerekeiket, és ők is a sírás szélén álltak, bár előttük nem akarták mutatni.
Viszont, mikor a lány felment a fiúval az emeletre, egyszerre omlottak le a védőfalak. A lány már nem sírt, és a fiú sem. Csak ültek némán magukba feledkezve. A fiú törte meg a csendet:
- Ezek után majd beosztanak valaki máshoz?
- Már nem tudnék senkihez sem úgy kötődni, mint hozzá. Nem hiszem, hogy egyáltalán folytatni tudnám ezek után egyáltalán a programot. - bámult maga elé a lány.
- Én is így érzek. - felelte a másik. Ezután újabb hosszú csend állt be. Végül inkább beraktak egy filmet, csak hogy legyen valami zajforrás. Nem kellett sok hozzá, csak egy fél óra és már aludtak. A lány a fiú vállára hajtotta a fejét, a srác pedig az ő fejére a sajátját. Hamarosan a szülők is megjelentek betakarták őket és kikapcsolták a filmet. Odalent pedig elbúcsúztak egymástól, már csak a lány szülei voltak itt. Persze ők sem maradtak ébren sokáig.
Hajnalig vártam, nem jött senki és nem észleltem semmit. Aztán valamilyen felindulásból végül elvégeztem egy bűbájt ami megmutatja az elvarázsolt egyén szívének állapotát. A lány szíve keresztül kasba meg volt repedve, de még valami nem stimmelt. Kénytelen voltam előjönni búvóhelyemról, hogy lássam mi a probléma. Közelebb érve láttam meg a fehér foltot. Zúzmara. A megbízóm gyanúja tehát beigazolódott, viszont ez elég rosszat jelentett, hogy így mutatkozott meg a lány valódi kiléte. Ugyanis a szíve elkezdett jéggé válni. És ez a legtöbb esetben visszafordíthatatlan és halálos. Nem volt időm arra, hogy üzenjek bárkinek is. A gyógymód pedig nem állt rendelkezésemre. Viszont tudtam, hogy kinek igen. Lehet a fejemet veszik, de legalább megmentem a lányt. Egy teleportálás nekik, és egy nekem. A fiút sem hagyhattam itt. Túl nagy kockázat lett volna, ha felébred mikor elviszem a lányt. Szóval mindenki érdekében nem plusz egy, hanem plusz két fő teleportálását végezhetem.
Őket természetesen kénytelen voltam a hosszabbik úton küldeni, hogy mindent előkészítsek. Elvégre ha átléptem a határt onnan nincs visszaút. A terv kicsit változott, de ha minden igaz a befelyezés emiatt nem változott. Feltételezhetően megérezte a jelenlétemet, mikor az ő területére léptem. Napokig vártam, de nem küldött katonákat, se senkit az erdőbe. Ennyire csak nem gyengülhetett le a végtelen jeges erdők úrnőlye, a Hókirálynő. Miután megbizonyosodtam a biztonságról, kezdetét vette az egér- macska játszma, és az igazán jó játékosok a tűzhöz közel játszanak. Épp ezért jelentkeztem őfelsége katonai állományába, és mázlimra meg pár italnak a megfelelő embereknek a megfelelő időben, épp az egyik erdőben állomásozó kis csapatba osztottak be. Innen már gyerekjáték volt előkészíteni az udvarnak, tálcán kínálni a lányt és a barátját.
Viszont, mikor a lány felment a fiúval az emeletre, egyszerre omlottak le a védőfalak. A lány már nem sírt, és a fiú sem. Csak ültek némán magukba feledkezve. A fiú törte meg a csendet:
- Ezek után majd beosztanak valaki máshoz?
- Már nem tudnék senkihez sem úgy kötődni, mint hozzá. Nem hiszem, hogy egyáltalán folytatni tudnám ezek után egyáltalán a programot. - bámult maga elé a lány.
- Én is így érzek. - felelte a másik. Ezután újabb hosszú csend állt be. Végül inkább beraktak egy filmet, csak hogy legyen valami zajforrás. Nem kellett sok hozzá, csak egy fél óra és már aludtak. A lány a fiú vállára hajtotta a fejét, a srác pedig az ő fejére a sajátját. Hamarosan a szülők is megjelentek betakarták őket és kikapcsolták a filmet. Odalent pedig elbúcsúztak egymástól, már csak a lány szülei voltak itt. Persze ők sem maradtak ébren sokáig.
Hajnalig vártam, nem jött senki és nem észleltem semmit. Aztán valamilyen felindulásból végül elvégeztem egy bűbájt ami megmutatja az elvarázsolt egyén szívének állapotát. A lány szíve keresztül kasba meg volt repedve, de még valami nem stimmelt. Kénytelen voltam előjönni búvóhelyemról, hogy lássam mi a probléma. Közelebb érve láttam meg a fehér foltot. Zúzmara. A megbízóm gyanúja tehát beigazolódott, viszont ez elég rosszat jelentett, hogy így mutatkozott meg a lány valódi kiléte. Ugyanis a szíve elkezdett jéggé válni. És ez a legtöbb esetben visszafordíthatatlan és halálos. Nem volt időm arra, hogy üzenjek bárkinek is. A gyógymód pedig nem állt rendelkezésemre. Viszont tudtam, hogy kinek igen. Lehet a fejemet veszik, de legalább megmentem a lányt. Egy teleportálás nekik, és egy nekem. A fiút sem hagyhattam itt. Túl nagy kockázat lett volna, ha felébred mikor elviszem a lányt. Szóval mindenki érdekében nem plusz egy, hanem plusz két fő teleportálását végezhetem.
Őket természetesen kénytelen voltam a hosszabbik úton küldeni, hogy mindent előkészítsek. Elvégre ha átléptem a határt onnan nincs visszaút. A terv kicsit változott, de ha minden igaz a befelyezés emiatt nem változott. Feltételezhetően megérezte a jelenlétemet, mikor az ő területére léptem. Napokig vártam, de nem küldött katonákat, se senkit az erdőbe. Ennyire csak nem gyengülhetett le a végtelen jeges erdők úrnőlye, a Hókirálynő. Miután megbizonyosodtam a biztonságról, kezdetét vette az egér- macska játszma, és az igazán jó játékosok a tűzhöz közel játszanak. Épp ezért jelentkeztem őfelsége katonai állományába, és mázlimra meg pár italnak a megfelelő embereknek a megfelelő időben, épp az egyik erdőben állomásozó kis csapatba osztottak be. Innen már gyerekjáték volt előkészíteni az udvarnak, tálcán kínálni a lányt és a barátját.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése