Éjjeli látogatás

Ez egy álom. Túl őrült, hogy bármi is valóságos legyen benne. Feltehetőleg egy mély álom. Egy mély rémálom semmi más, amely nagyon hosszú. A probléma csak az volt, hogy láttam és pislogtam. Éreztem az illatokat és a bőrömet érintő környezetet. A legrosszabb pedig, hogy éreztem, ahogyan a félelem végigszáguld porcikáimon. Remegés járta át testemet és a semmiből mintha hideg fuvallat kerekedett volna, úgy lúdbőröztem. Minden érzékelésem felerősödött az adrenalin hatására, az agyam szinte csak az ösztönöknek élt. 

 Az egyik srác észrevehette a reakciómat, mert hirtelen mögém lépett és a hátam mögött a jobb karját a vállamra tette. 

 - Felség, szerintem a legjobb az lenne, ha most röviden tisztázná, hogy mégis mi a baconös muffin történik, méghozzá mindannyiunk érdekében. Arról nem is beszélve, hogy későre jár, és mindannyian fáradtak vagyunk. – Nem tudom, hogy védeni akart, vagy csak saját maga előnyére fordítani a helyzetet. 

 - Igazad van Theo. Nos, gondolom mindannyian láttátok a festményeket a palotában – köszörülte meg a torkát – kivéve ugyebár a vendégek. Valóban, míg a legtöbb királyságban az öröklés vérvonal alapján történik, a mi esetünkben ez más. Az uralkodók egy Föld nevű helyről jönnek, egy másik világból. Általában akkor születik meg a következő uralkodó, mikor a másik ereje, amivel fenntartja a harmóniát és a békét, hanyatlani kezd. Jelen esetben is ez történik, majd kétszáz esztendő után erőm kezd elhagyni és át szállni az utódomra, Eirára. Utánam ő lesz a következő Királynő. – nézett rám büszkeségtől csillogó arccal. Bennem hol düh, kétségbeesés és értetlenség váltotta egymást. Ahogy körülnéztem nem voltam egyedül vele. 

 - Felség – próbált a puccosra kicsípett férfi szót nyerni magának, de a Királynő nem engedett neki teret hozzá. 

 - Eira, most egy vendégszobába helyezünk el, amíg véglegesen be nemrendezzük a szobádat. A komornáidat csak holnap reggeli után választjuk ki. Addig majd az enyéim egyike látja el a szükségleteited. – Majd elindult egy mellékajtóhoz, amit őrök védtek (feltehetőleg magánfolyosó), de hirtelen megállt és visszafordult. – A te esetedben egymás között tekintsünk el a formaságoktól, rendben? 

 - Akkor, mégis hogyan szólíthatom? – Valahogy nem állt helyre a dolog. Ő egy uralkodó csak nem becézhetem Áginak vagy Ilonka néninek. 

 - Hívj Nataliának. Ez a valódi nevem, örülök, hogy újból így fog valaki nevezni. – azzal eltűnt, mint egy kellemes nyári zápor. 

 - Hát, kislány, igen nagy mázlid van – fújtatott a piperkőc férfi. Közelebbről megnézve sárga és lila csíkos buggyos középkori öltözetéhez már csak egy maszk hiányzott és mehetett volna a felvonulásra. 

 - Méltóságos Kancellár, bár nem vagyok jártas az etikettben, de szerintem nem így kellene bánnia jövőbeli királynőjével. –szólalt meg a csendesebb fiú, aki eddig Jasperrel volt elfoglalva.
  Hirtelen egy gyönyörű, fekete hajú lány lépett be szobába, miután pukedlizett, észrevettem, hogy milyen csinosan és szolidan öltözködött. Hófehér, hosszú ujjú, garbós, földig érő ruháját imitt-amott ezüstös virághímzések borították, mégis eleganciája kicsit sem volt feltűnő senkinek. 

 - Bizonyára te lehetsz Eira – fordult felém – nos, ne vesztegessük a drága időnket. Anwen vagyok ideiglenes komornád. Elég késő van már így is, és még rengeteg dolgom van veled, te lány. – majd magával vonszolt még egy emelettel feljebb, keresztül vagy tíz folyosón, hogy véletlenül se tudjam, merre menjek, ha menekülnék. 

 Végül egy hosszú folyosó végén egy szűkebb zsákutcába kanyarodtunk, amit egy nagy fa ajtó tört meg. Bár nem volt fényes, mint a többi, sőt néhol a festék is lepattogzott róla, egyszerűen gyönyörű látványt nyújtott. Mondhatni, úgy festett, akár egy átjáró egy tündérmesébe. Milyen kár, hogy már eleve részese vagyok egynek, ráadásul a média, a könyvek, és az általános elgondolás ellenére kicsit sem szórakoztató, mondhatni rémisztő, gyomorforgatóan reális. Ha egy hónappal ezelőtt bárki ilyesmit mondott volna nekem, hogy itt kell leélnem életem hátralevő részét, valószínűleg kinevettem, majd orrba ütöttem volna. Mikor viszont észrevettem, hogy értékes menekülési másodperceket vesztegettem el, mérgemben megütöttem volna magamat, de Anwen se szó, se beszéd már be is irányított a helyiségbe, amely pár bútorral felszerelt hálóterem volt. Az ajtó mellett pár lépésnyire egy fiókos íróasztal állt, egy gyertya és egy szék kíséretében. A másik falnál egy fésülködő asztal pöffeszkedett, amit egy orbitális tükör tetézett. A szobát holdfénnyel beborító hatalmas ablakok egy sarkon osztoztak, és szinte a padlóig értek. Párkány helyett viszont egy ágyat találtam. A párnák és takarók szinte teljesen belepték, akár tavasszal a méhek a virágoskerteket. Bár első látásra a szoba hatalmasnak tűnt valójában, csak a gyér berendezés keltette optikai csalódás miatt látszott annak. 

 Közelebb lépve az ágyhoz döbbentem rá, hogy az üvegablakok és az égetett mintás ablaktáblák között egy zárt, belső erkély helyezkedettel. Az egyikben egy kisebb komód bújt meg, feltételeztem egy lámpának vagy gyertyának rendelt éjszakai fény helye. 

 Álmodozásom közben észre se vettem, hogy Anwel behozatott egy hordó méretű fa vödröt. különböző olajakat, illetve textil kendőket. 

 - Mi a részeg boristennek kell ide az a hordó? – értetlenkedtem. 

 - Először is az egy fürdődézsa. Másodszor pedig vetkőzz le, olyan mocskos vagy akár egy utcai lelenc. – kezdtem úgy érezni magam, mint ha egy három éves kisgyerekként kezelnének. Lehet, hogy fogalmam sincs semmiről itt, nem tudom, hogy kellene viselkednem, és szívem szerint elbőgném magam. Azt viszont leshetik, hogy így bánjanak velem. Nem, az első alkalommal megszökünk ebből a diliházból Jassel és akkor állhatnak tátott szájjal a kis örökösük hűlt helye felett. 

 - Mi lenne, ha abba hagynád a semmibe vigyorgást és esetleg elkezdenél öltözni? Elég félelmetes ez a merevség a mosolygással. – észre sem vettem, Anwel vélhetőleg bolondnak tarthatott, de most valamiért az sem érdekelt. Visszamosolyogtam rá és egyetlen „kezdjük”-kel, elindult egy lavina, ami csak később ért utol. 

 Miután a kényeztető hát sikálás után ki kellett kászálódnom, nem gondoltam volna, hogy izmaim ennyire beállnak. Na igen, a dézsa nem az én világom. 

 Anwel vélhetően észrevette a görcsös mozdulataimat, és egy kis olajat öntött a hátamra, amit bele masszírozott a bőrömbe, átdolgozva fájdalmasan görcsölő izmaimat. Nem tudtam eldönteni, melyik volt a rosszabb. 

 Mindezt egy lenvászon hosszú ujjú hálóing koronázta meg, melyre fehér, csipke csíkokat varrtak. Az ujja olyan hosszú volt, hogy vagy hatszor fel kellett hajtani mire ki tudtam dugni rajta a kezem. 

 Az ajtón újabb szobalányok kopogtattak, vacsorát hoztak nekem. Nem volt étvágyam, de így is belém tömtek egy pár pirítóst egy kis paradicsom salátával, teával és akkor még nem említettem a füstölt sonkát. Mit ne mondjak, az itteni konyhának elég furcsa elképzelései voltak a könnyű vacsora fogalmáról. 

 Valami azonban nem hagyott nyugodni, egy percre se. Illetve nem is egyvalami, hiszen ha az ember hirtelen átcsöppen egy tündérmesébe, ezernyi megválaszolatlan kérdés tolong a fejében. Viszont a honvágy és az őrültség gondolata mellett, meg kellett birkóznom azzal is, hogy mi várhat itt rám, illetve ha baj történne, hogyan találom meg Jaspert. Persze hiába kérdezgettem a szobalányokat vagy Anwelt, senki sem volt hajlandó egy mukkot sem elejteni válaszként. 

 Elegem volt, a gondolataim, az elmúlt órák, ez az egész helyzet, és mindaz, amit a királynő, bocsánat, Natalia mondott. Én, mint örökösnő?! Mint egy királynő utóda?! A következő uralkodó?! Ekkora őrültséget el sem tudtam volna képzelni, pedig a képzeletem elég vad, ami főképp a könyveknek, filmeknek és animéknek köszönhető. 

 Elegem volt ebből az egészből, menekülni akartam, messze, el a problémáktól, egy kis időre, vagy talán örökre. Erre a legjobbnak az alvás tűnt, egyenes út az álmok világába, még ha csak ideiglenes megoldás is volt. 

 Hatalmas paplantömeg alá kucorodtam, a fejem pedig elsüllyedt egy felhő puhaságú párnában. Azt még hunyorogva láttam, hogy Anwel rám terít egy vastag plédet, majd végleg elmerültem a sötétségben, és ezután végre a problémák sem zargattak. Egészen reggelig. 

 A lábaim gyorsan szelték a márvány lépcsőfokokat, szerencsére már kifigyeltem a személyzet mozgását, tudtam melyik útvonal mikor biztonságos, illetve veszélyes. A keleti szárny felé vettem az irányt, tudtam, hogy az a női szárny, hála a megbízóimnak, remek oktatásban részesültem az udvari életből, hogy a küldetés sikeres legyen. 

 A fiú szobáját már kifigyeltem, feltehetőleg a napirendje nem lesz nagy befolyással a tervre. A lányé annál inkább. Hatalmas kerülővel ugyan, de elértem a keleti szárnyat, a kérdés már csak az volt, hogy hol volt az ő hálószobája. Aztán megláttam az egyik torony mögött egy szobát. Az egyik ablak nyitva volt, és szerencsére egy ág kellőképpen ívelt a nyílás-záróig. Könnyen másztam, akár egy macska az éjszakában, rugaszkodtam, ugrottam és már bent is voltam. Halkan, árnyékként mozogtam. Sokáig bolyongtam, már feladni készültem, mire sikerült megtalálni a szobát. Időközben arra is rájöttem, hogy miért nincsenek erre őrök. A Keleti szárny ezen részére egy helyen lehet csak eljutni, ott zárták le a be-és kijáratot, amit feltehetőleg nem egyedül őriznek. Nem sok időm lehet, mire jön valaki, hogy bezárja az egérutamat. A ma esti küldetést elvégeztem, el is mehettem volna, de egy belső hang hatására benyitottam hozzá. A beáramló halvány hold-fény épp megvilágította az arcát. Mélyen sajnáltam, hogy meg kell szabadítanom az élettől, de nem engedhettem meg magamnak azt a luxust, hogy érzéseim legyenek. Helyettük olyan emlékekből merítettem erőt, amik vérrel és haraggal telítettek. 

 Nem maradtam tovább, inkább eltűntem a sötét éjszakában. 

 Újabb sikoly, félelem és véráztatta álomból keltem csurom vizesen. Kortyoltam egyet a réz korsóban lévő állott vízből, majd rántottam egyet az ablak előtt fodrosodó függönyön és egy hatalmas csattanással kitártam az ablakot. A hajnali, hideg levegő arcon csapott. Olyan korán volt, még, hogy még őrségváltás sem történt. Arról nem is beszélve, hogy a szakács épp az ablakom alatt ballagott el, hogy zöldségekért, gyümölcsökért menjen. Igen még az örök tél birodalmának is meg van az a kiváltsága, hogy az anyatermészet ezen ínyencségeit élvezze. 

 Tekintvén, hogy szinte még éjszaka volt, semmi értelmeset nem tudtam csinálni, ilyenkor a fegyvertár és a gyakorlópálya zárva van, a konyháról nem is beszélve, senki olyan nincs ébren, akivel érdemes lenne találkozni, így egyetlen reményem maradt. Piszkosul nagy mázlistaként a reményem valósággá vált. A könyvtár ajtaja nyitva volt, így habozás nélkül beléptem és próbáltam halkan becsukni az ajtót, ami azt illeti, nem sikerült. Legalábbis nekem olyan hangos volt, mintha a főbejáraton dübörögnének. Rémült elmém egyre csak lehetséges menekülési útvonalakat keresett, ám egy kuncogás megszakította azt. Akkor, abban a pillanatban megfagyott ereimben a vér, megfordulva pedig magát a királynőt láttam egy fotelban, pléddel betakarva ücsörögni, ölében egy könyvvel. Nem csak azért félt tőle az ember, mert királynő volt, hanem még nagyszüleink történeteiben hallott erejéről, bár senki sem látta a dolgot, mégis mindenki elhitte. Persze külsőre senki sem feltételezné róla, hogy ő annak idején, megfosztotta az előző királynőt erejétől és koronájától. Róla mindenki harcosként, bölcsként, az eddigi legkiemelkedőbb uralkodóként gondolt, elődjéről pedig csak kételyes feltételezések és a gonoszság maradt csak fenn. Mégis mindenkit feszélyezett a jelenléte, féltünk tőle, tiszteltük és szerettük egyszerre, mindannak ellenére, hogy alig tudtuk, ki is ő valójában. 

 - Minek köszönhetem ezt a korai látogatást, fenséges hercegem? Csak nem rémálma volt? Sikolyokkal teli? Esetleg egy égő várban rekedt? – tudakolta mosollyal az arcán, de ettől még nem vált megnyugtatóvá. Úgy beszélt az álmaimról, mintha látta volna őket, mintha ott lett volna bennük. 

 - Gondolom, felkeltettem az érdeklődését. 

 - Kár is firtatni mennyire, őfelsége pontosan tudja anélkül is. – bár fölöttébb illetlen megnyilvánulás volt tőlem, amiért akár a fejemet is vehette volna, mégsem érdekelt. Nem tudom, hogyan tudta, de túl messzire ment, így képtelen voltam visszafogni indulataimat. 

 - Tudni akarod, nem? Hogy mit jelentenek az álmaid, és miért kísértenek újra és újra. – Egyre csak a frász kerülgetett a nőtől, de nem szóltam inkább leültem vele szemben és hallgattam. – Tudod , mi az a köd, nemde? – Bólintottam. 

 - Ez egy elég régi és erős varázslat ami befedi az emlékeket; egyeseknek átok, másoknak áldás. Hallottam pár olyan történetet amiben a köd megsérült vagy felszakadozott, az emberek beleőrültek, és sokan saját kezűleg oltották ki életüket nyilvánosan, máskor egyedül vagy a családjuk előtt. 

 - Nos, a te helyzetedben ugyanez történt. A köd az elmédben gyengül és emiatt az emlék képek bújnak elő az álmaidban. Ha ilyen intenzív rémálmod van, akkor feltehetőleg különösen erős és borzalmas emlékekről lehet szó, mint a szüleid halála. – megfagyott bennem a vér. 

 - Hisz ez lehetetlen. Én nem voltam ott a szüleim halálánál, ráadásul őket egy hintós út során ölték meg. Nem volt semmiféle tűz. 

 - Tudod fiam, erről még a nagybátyád sem tud, sőt két kéz is sok lenne megszámolni ki tud a valóságról. Elvégre mindenki bevette a hazugságot a szüleidről. – a hangja megnyugtató volt, mégis olyan volt, mintha megfagyasztaná az emberben a levegőt. 

 - Ha valóban úgy van, ahogy őfelsége állítja, miért kellett elfelejtenem mindezt? Mit akartak elérni vele? Egy csöpp kis békességet számomra? Ne őrüljek bele a lángoló kastély emlékébe, a kihallatszó sikolyokra és segélykiáltásokra? Mitől akartak védeni? – keltem ki medremből, mint duzzadt dühöngő folyó. 

 - Féltünk tőle, hogy a látottak után bolondságokat veszel a fejedbe. – suttogta. 

 - Öngyilkosságot? Ismerem magam annyira, hogy tisztelem az életet, ajándéknak tartom, nem dobnám el magamtól csak úgy. 

 - Láttad a gyilkost gyermekem, és ő is téged. Azért vettük el az emlékedet, hogy ne keresd fel akárki legyen is az. Azért voltál elzárva éveken keresztül a külvilágtól, hogy ő se találjon rád. – nagyot sóhajtott és folytatta – Azt feltételezzük, hogy a gyilkost felbérelhették, méghozzá valaki, aki ismerte a szüleidet, a napirendjüket és személyiségüket. Valaki aki a belső kör tagja, aki gond nélkül beengedte a gyilkost. 

 Elsápadtam és szédültem, a szívem száz ló erejével vágtatott, és most először tört elő belőlem az elmúlt évek minden visszafojtott fájdalma és a tudat, hogy megannyi kérdésem válaszra talált. Viszont annyi új információ mellet szép számban jelentek meg az új kérdések. 

 - Gyermekem, tudom, hogy ez sok volt egyszerre, de meg kell értened, nem tehetsz semmit. Nem kutakodhatsz. Nem adhatod ki magad a világnak. Ha bármi történik én értesüljek elsőként róla, értve vagyok? Tudom, hogy sokat kérek, de a te és a népeink érdekében kérlek, tarts be a játékszabályokat. Tudom, hogy felelősséget érzel az embereid iránt, ez mutatja, hogy becsületes és igazságos király válik majd belőled. 

 - Mégis hogyan várhatja el, hogy ne szóljak senkinek? Már ha hallgatnék magára. – fintorogtam, tekintvén, hogy más reakcióra nem voltam képes. 

 - Akkor mond el Eirának! Amúgy is szükséges a jó kapcsolat közöttetek, elvégre mindkettőtök országának szüksége van a másikéra, nektek pedig egymás támogatására, bizalmára. Nem kell elmondanod a teljes igazságot neki egyelőre, elég neki a maga terhe, ne súlyosbítsad a tieddel. Még a végén olyasmit találsz, amire nem gondoltál volna. Na de most már menj, pihenj le, használd a magánlakosztályt, nem kell visszamenned a táborba. Ha felébredsz, bármikor legyen is, ágyba kapod a reggelit, ígérem. – tuszkolt ki az ajtón, majd a küszöbön halkan hozzátette: - Négyszemközt, csak Natalia vagyok, rendben? 

 - Rendben. – Miért van olyan érzésem, hogy sokkal több annál, mint amit kifelé, a népnek, az embereinek mutat? Ezen és a hallottakon gondolkodva szeltem át a folyosókat azon a holdfényes hajnalon, majd beslisszoltam a lakosztályomba, ahol már nagyon régen jártam.